Bácskai csalogány

 Negyven évvel ezelőtt fejezte be a nyolcosztályost. Hónapokkal korábban kezdtek szervezkedni. Gyerekkori barátnőjével az osztálytársak után nyomoztak. Az emlékezet felfrissítése miatt, előszedte a régi fotóalbumot, az érettségi tablót, az osztályfotókat, az abbáziai kirándulásról készült fényképeket, amikor először látta a tengert. És azokat is, amelyeken jól látszott, amint osztálytársaival Tito születésnapján – május 25-én – piros pionírkendővel a nyakukban, kis piros-fehér-kék papírzászlócskákat lobogtatnak. A másik fotón, Juliska copfosan a helyi amatőrszínház színpadán, magyar népviseletben énekel. Jól emlékszik, Titóról szóló egyveleget adott elő. Az albumot vitte magával a daloskör teadélutánjára, hogy megmutassa barátnőjének, az osztálytalálkozó társszervezőjének. Amikor az asszonyok megpillantották a Tito-képeket, odaszóltak, ne dicsekedjen velük, inkább rejtse el, senki meg ne tudja, hogy a kommunistákkal bratyizott. Nem értette, hogy miért is kellene a múltat leplezni, hiszen piros betűs ünnepen valamennyien pirosfehér- kék, illetve sarló kalapácsos tiszta piros papírzászlócskákat lobogtattak. És mi gondja volt? Kitanulta a szakmát, a varrodában kapott munkát, majd az esküvő után, nászútra Abbáziába utaztak, élvezte a tiszta tengert, a sós levegőt és – végtelenül boldog volt. Sértődötten süllyesztette a fotóalbumot a szatyorba. Az utóbbi időben nem szívesen járt a teadélutánokra, mert egyre rosszabbodott a légkör. Megalakuláskor olyan ötletük volt, hogy többszólamú asszonykórust verbuválnak, akiknek eredeti magyar népdalokat tanítanak be. Egy politikus is buzdította őket – mondván – fantasztikus gondolat, mert így erősítik a nemzeti érzést. Juliskának jólesett az elismerés, azonban minden igyekezete ellenére a dalárda sehogy sem indult be. Történt ugyanis, hogy kiderült: nem minden asszonynak jó a hallása, a kottát sem ismerte mindenki, ami már a kezdet kezdetén a kedvüket szegte, ezért olyan ötletük támadt, hogy a dalolgatás helyett Wass Albert-regényrészleteket adnak elő. A magyar nóta már úgysem segít rajtunk – érveltek –, amikor már a lakodalmakban is szerb nótákat zengedeznek magyarjaink. Juliskának fogalma sem volt, ki az a Wass Albert, és egyébként is jobban szerette volna a daloskört létrehozni. Néhányan olyasmivel rukkoltak elő, hogy találkozóikon olvassanak a Bibliából részleteket. A társaság másik része kifogásolta, mondván, hogy a Biblia sem sokat segít. Kínjában Juliska egy dalt kezdett dudorászni, amire még anno a nagyanyja tanította, csak hogy ne hallja az asszonyok badarságait. Ezt a dalt kislányom, tudnod kell – emlékezett – azonban, a lelkére kötötte, hogy soha, sehol sem szabad elénekelni. Kalász, kalász, árva magyar kalász, miért sír a könny a búzaszemeken? Nagy csend támadt, az asszonyok megszeppenve pillantottak egymásra. Aztán halkan, alig hallhatóan, valahányan dúdolni kezdték, hetek múltán pedig torkuk szakadtból danásztak. Tavaszkor már az utcára is kihallatszott az énekszó, sőt, néhányszor az ablakot is nyitva felejtették, de nem tört rájuk senki. Juliska egy idő után, töredelmesen bevallotta a fiának, mekkora kalandba bocsátkoztak. Még börtönbe is kerülhetnek, de valami belső késztetést érez. Csak azért is! A fia őszinte hahotába tört ki. Ugyan anyám, ne képzelegj, ezeket a nótákat már a kocsmákban is éneklik. Azt sem tudja, miről van szó, gondolta Juliska és sértődötten sarkon fordult. Szépen kivasalta a kiengedett blúzt, felakasztotta, majd ismét a kezébe vette az újságot. Nem hitt a szemének. Az emberek – olvasta – odavannak egy pesti zenekarért, amelyik ugyanazokat a dalokat éneklik, mint ők, a teadélutánokon. Teljes a felháborodás, mert a rendőrség a zenészeket, kitiltotta Szerbiából. A rajongók tiltakoznak, a pesti zenészeket ünnepelték. Hogyhogy az asszonyokat egy árva rendőr sem molesztálta? Senki se hederített rajuk. • Az osztálytalálkozón a hangulat a tetőfokára hágott, amikor a prímás széles mosollyal intett a zenekarnak, majd rázendítettek: Kalász, kalász, árva magyar kalász… A deresedő osztálytársak magasba emelt poharakkal, karlengetve, teli tüdővel együtt harsogták a nótát. A vendéglő többi vendége is csatlakozott hozzájuk, míg egyre emelkedettebb lett a hangulat. Néhányan dülöngélve Juliska elé léptek, hogy töltsenek a poharába. Te miért nem énekelsz? Talán félsz, kérdezték borgőzös hangon, az asztal mellett gubbasztó Juliskát, aki hallgatagon szopogatta a limonádéját. Zavarta a lárma, a füst, a nagyanyjára gondolt, az ünnepelt pesti zenészekre, a daloskörre, és a varrógép örökké tartó kattogására. Nincs mitől tartanom – válaszolta kurtán. Olyasféle érzés kerítette hatalmába, hogy soha többé nem fog énekelni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!